Paradoxon

                                      


Dér lepte arcod felém sodorja a szél
Ahogy a vándor útra kél
Jeges csókod érinti bőrömet
Mint nap érinti a földeket

Úgy kellesz mint semmi más
Mint Jézusnak a feltámadás
Kezem remeg pupillám kitágul
Ahogy tekinteted  szemembe hatol

Megfagy a testem , kőként hull a földre
De nem hagy ki Lelkem tüze
Nem érheted el , nem olthatod ki
A lángokat nem lehet megérinteni

Testem megkötheted . s porba üzheted
De azt ami vagyok le nem győzheted
Mert én vagyok az álom, és én vagyok a tény
Én vagyok sötét, és én vagyok a fény

Gyertya az oltár szélén
S pont a Nap közepén
Minden mit a lényem tartogathat
Minden mit a paradoxon adhat

Nagy "Dreak" András