Néma csendben, felcsendül egy dal
Minden hangja a szívembe mar
Felgyorsítja pulzusom, megdobbantja tépett szívem
S az emlékektől zsong a fejem
Elhomályosul látásom, könny kúszik arcomon
Megremegnek lábaim, már alig állok a talpamon
Megrohan a múlt, fájó emlékek előtörnek újra
Elindul ismét a pokoli túra
S ahogy a dallamok simogatják fülem
Lelkemig kúsznak, s megtépik szívem
Az árnyak a szakadék felé löknek
Hogy a mélyén kihűlt testtel feküdjek
Nagy András
Még él a testem, s csak haldokló lelkem zárja el
Megtépték, és szükségben árulták el
Magányosan kell mindennel szembe néznem
S ha elbukom testem elengedi lelkem
Odaadtam mindig mire mások vágytak
De én üvöltésemre sem kapok választ
Üvölthetek én, de csak hátakat látok
Csak egy pár jó szót, vagy csak egy mosolyt várok
Kezeim kapkodnak, de csak ürességet markolok
Hát arcomat temetem beléjük, s újaimon könnyem csorog
Egyedül zokogok, csendben a sötétben
Elfáradtam, s nincs már sok reményem
De erősnek kell lennem mert számítanak rám
Remegő kézzel teszem meg, mit a kötelesség, és a szeretet megkíván
Üvöltésemből kard, és könnyeimből láncing lesz hamar
S ha e kettő eltörik majd a föld takar
Nagy András
